Biztos mindannyian ismertek olyan dolgos öreg nénit, aki már közel van a 80-hoz (vagy túl is van rajta), és a munka tartja életben. Ő az, aki a nappal kel és a nappal fekszik, a két pont közti időben pedig kertészkedik, a tyúkjaival beszélget, hímez, mániákusan takarít vagy egyéb tevékenységeket végez. Ha már mindent elvégzett, akkor kétszer egymás után elsöpri a nem létező szemetet a háza elől, mert “mit szónának a nípek, ha szemetes vóna a Böske néni háza eleje”? Ha pihenésre van kárhoztatva, rosszul érzi magát, és a kórházból kijőve is egy kis kapálással hozza helyre az egészségét.

Ezek az öreg nénik nagyon szorgalmasak és teherbírók, ezenfelül takarékosak is. Csekély nyugdíjukból nemcsak hogy a temetésükre való pénzt teszik félre (külön borítékban van az ágyneműk alá becsúsztatva), de mindig be van fizetve minden számlájuk (életükben nem tartoztak még senkinek, és bele is halnának, ha adósságuk lenne). Emellett összekuporgatják a csatorna bevezetésének árát, és kölcsön adnak a szomszéd rokkantnyugdíjasnak is. Rejtély, hogy hogy csinálják ezt a pénzügyi bravúrt; valószínűleg ilyen öreg nénit kéne megtenni a Nemzeti Bank elnökének, vagy pénzügyminiszternek!

Az öreg néni napjai dolgosan telnek, és az éjszakái is, csak más jellegű munkával. Mivel egyre kevesebb alvásra van szüksége, a felszabaduló időt gondolkodással tölti. Elmélkedik a világ “dógain”, és arra jut, hogy “szegíny mai gyerekek, milyen világra születtek…?” Sokat aggódik, és sokat imádkozik, ha eddig nem járt templomba, most biztos elkezdi a hitéletet.

Török Józsefné Juliska néni, 89 éves gyékényszövő asszony

Külsőre minden öreg néni egyforma: töpörödöttek és hajlottak, foguk kevés. Csúnya és tűzveszélyes műszálas otthonkájukat még fenyegetés hatására se hajlandóak levenni. Télen ronda de meleg mamusz van a lábukon, nyáron sár – mert hogy kapálnak és gyomlálnak.

Ez a korosztály gyerek vagy fiatal volt a második világháború idején. Sokan közülük már 45 előtt is kemény fizikai munkát végeztek – és erről azóta se tudnak leszokni. A világégés után felépítették az országot, az 50-es években gyerekeket szültek, akiket óvodába adtak, csak hogy még többet tudjanak dolgozni. Végiggürcölték az életüket. És most… teljesen elveszettek ebben a modern világban. Amikor megjelentek az első fotocellás ajtók, nem mertek átmenni rajtuk, és azóta megbarátkoztak ugyan velük, de a legtöbb technikai újítással nem. A mobiltelefontól (még a legnagyobb gombútól is) például úgy félnek, mintha kibiztosított kézigránát lenne. Azért pedig külön fohászkodnak, hogy a kormány nehogy bankkártyára utalja a nyugdíjat, mert akkor nem tudnak majd hozzájutni a pénzükhöz. Egy modernebb épületbe nem mernek bemenni, mert félő, hogy nem találnának ki belőle. Ha hosszas unszolásra mégis beteszik a lábukat a bevásárlóközpontba, akkor véletlenül bezárják magukat a mosdóba, és ha kiszabadította őket a biztonsági őr, a kezüket nem tudják megmosni, mert nem találják a csapot a mosdó felett (merthogy nincs is).

Az audiovizuális fejlődést már 30 éve nem tudják követni. Amikor nagy sokára sikerül elcipelni őket egy moziba (utólag belátható: kár volt), képesek elhinni azt, amit a vásznon látnak, és megkérdezik: “kisjányom, hun a feníbe fogdosták össze ezt a sok dinotauroszt” ? (A Jurassic Park-ot néztük meg.)

Korunk politikai-közéleti témáiról (korrupció, melegfelvonulás) sommás véleményük van: “mennínek el napszámba kapáni, vagy aratni, oszt nem vóna kedvük buziskonni meg lopni!”

Igénytelenek. Nekik napokig elég 10 deka párizsi, meg néhány zsömle. Nem ruházkodnak, évtizedek óta ugyanabban a kabátban járnak, és ha nagy nehezen sikerül rájuk erőltetni egy jobb holmit, azt is inkább a szekrényben kímélik.

Ahogy egyre gyöngébbek és fáradtabbak, egyre többet gondolnak a meghalt szeretteikre: szüleikre, férjükre. Készülnek a halálra – de azért még gyomlálgatnak a kiskertben egy kicsit. Nem egy néni még a temetésre való ruháját is kikészíti, hogy a rokonoknak azzal se kelljen bajlódni.

Halálukkal eltűnik az a nemzedék, akik még méltósággal tudták viselni a tisztes szegénységet, akik soha nem az államtól várták a segítséget, hanem tudták, hogy csak magukra számíthatnak. Az ő szemükben volt utoljára megfelelő becsülete a kemény, fizikai munkának. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér – vallották egész életükben.

…Jaj, félek, hogy mi soha nem leszünk méltók arra, hogy az ő nyomdokaikba lépjünk…!

Isten éltessen minden öreg nénit erőben, egészségben, még nagyon sokáig, köztük a mi nagymamánkat, is akiért nem győzünk hálát adni!